Zene: Opeth

Progresszív death-metál, akusztikus gitár, tiszta vokál és masszív hörgés váltakozása - misztikum és művészet, ez az Opeth pár szóban összefoglalva, első zenés bejegyzésem tárgya.

Nem terveztem most zenéről írni. Később, igen, másról, máskor. De most cikkírás közben (pontosabban egy megnyitott Word dokumentum mellett bambulva) meggondoltam magam. Videós bemutató következik. Készítsetek sört, ropit, vagy amit akartok, lesz pár hallgatnivaló. Egyet kérek: ne tekergessetek bele a számokba. Vagy végig, vagy félbehagyva, vagy sehogy. Ez nem popzene, ez annál sokkal több, így többet is érdemel.

Opeth. A zenekar tagjainak aki akar, utána tud nézni, itt nem untatnék senkit ezzel: legyen elég annyi, hogy svédek - aki jártas a rock/metál műfajában, már nyilván számos északról származó, nagyszerű zenekarral találkozhatott. Az Opeth is egy közülük.

Itt kezdődött minden, 1995-ben. In the mist she was standing, egy 14 perces masszív mestermű (Youtube-on is két részletben van a hossza miatt), ahol már megmutatkoztak az Opeth védjegyei: ikergitáros, technikás játék, párhuzamosan, időnként egymást kiegészítve futó szólamok, deathmetalos ének, ami azonban időnként átvált gyönyörűen tiszta, lélekbe markoló vokálba, csakúgy, mint ahogy a gitárok is gyakran váltanak masszívan torzított elektronikus hangfolyamból színtiszta, szívszorító akusztikus hangzásba...

Az első albumukon (Orchid) még többnyire az elektronikus gitáron és a hörgős éneken volt a hangsúly, de már itt is kísérleteztek olyan gyönyörűségekkel, mint például a következő akusztikus dal:

Requiem. Érdekessége egyébként, hogy ez egy félbevágott szám, bár a lemezre csak 1:11 hosszúságúként került fel, valójában a következő szám eleje (The Apostole in Triumph, az első cirka másfél perc) még hozzá tartozott volna, csak félreértés történt.

A következő albumukon (Morningrise) sokkal intenzívebben elmozdultak az akusztikus gitár felé, véleményem szerint egész munkásságuk alatt ezen az albumon vannak a legszebb tiszta részek. Ezt az albumot, és az Opeth munkásságának első szakaszát tökéletesen összefoglalja az a masszív, húszperces monstrum, amit csak szuperlatívuszokkal lehet illetni: Black Rose Immortal.

Egyszerűen nehéz leírni szavakkal, mennyi tömény zsenialitás, mennyi gyönyörűség fér ebbe a húsz percbe... Kőkemény szólózás vált masszív fejrázós riffeket, misztikus gitárpengetés követ lassú, szívbemarkoló hangokat, brutális death-vokál hajlik gyönyörű, suttogós énekbe, ahogy egy hatalmas hullámvasúton utazunk húsz percen keresztül a katartikus végkifejlet felé. Nem egy könnyen emészthető szám, talán kell neki néhány hallgatás, mire felfedi értékeit, akkor azonban földöntúli élményekkel gazdagíthatja a hallgatót...

A Morningrise-on kipróbálták, mit szólnak a rajongók egy lassú balladai számhoz, így született meg egyik leggyönyörűbb, legszebb nótájuk.

To Bid You Farewell... Ha egyszer eltemetnek, ezt szeretném hallgatni a túlvilágról visszanézve.

Ha a Morningrise az akusztikus oldalukat domborította ki jobban, akkor a következő, My Arms, Your Hearse a death metalt. Egy irtózatosan tömény, sűrű album készült, rajta az egyik legnagyobb közönségkedvenccel:

Demon of the Fall. Jobb címet azt hiszem, ki sem találhattak volna neki. Démoni, nehéz megállni hangerő-feltekerés nélkül. Egy hosszabb bevezető után akusztikus résszel hűtenek le egy pillanatra, csak hogy az utána következő kitörés mindent elsöpörjön.

Újabb album, újabb oldalukra koncentrálnak: a Still Life-on vannak (szerintem legalábbis) a legjobban énekelhető dalok, a legjobban eltalált énekes részek. Sajnos a kedvenc Godhead's Lament-ből nem találtam normális minőségű videót, azonban ebből igen:

Face of Melinda, a másik nagy közönségkedvenc, ezúttal a lassú stílusból.

Még egy kedvencet kell bemutatnom erről az albumról.

Serenity Painted Death. A legbrutálisabb gitárriffjükkel, 1:28-tól, majd 2:10-től. Sosem szerettem a deathmetalt, de itt, ez – odab.sz, na, nem lehet szebben, óvasotabban megfogalmazni.

Miután minden oldalukat megmutatták, kicsit újabb témába fogtak. Ennek eredménye máig talán legsikeresebb albumuk, a Blackwater Park. Erről azt kell tudni, hogy az addigi nyers, tiszta gitárzenébe sokkal intenzívebb utómunkát vezettek be, effektezett ének, a korábbiaknál másabb gitárhangzás, és úgy mindenestől egy másabb Opeth. Köszönhető ez Steven Wilsonnak is (Porcupine Tree, többek között), mindenesetre szerintem nem vált hátrányukra egy kis változás.

Bleak. Az egész Opeth-életmű egyik legjobban befogadható refrénje, egy mesteri szám keretei között. Újgenerációs Opeth, mondhatni. És számomra egyúttal az Opeth lejtmenet előtti utolsó nagy dobása.

A következő albumuk a Deliverance nevet viseli. Minden megvan benne, amitől elvileg Opeth az Opeth, mégis, valami számomra elveszett itt már. Persze nem mondanám például a címadó számra sem azt, hogy rossz:

Komplex, technikás, kicsit kevesebb lágy résszel, de hát volt már ilyen. De valahogy – legalábbis számomra – már nem tud olyan érzelmeket kiváltani, mint a korábbiak.

2003-mal a Damnation című albummal tettek egy masszív kitérőt: a végig tiszta vokál, a torzítatlan elektronikus gitár, a túlnyomórészt melankolikus, komor hangulatú, meglehetősen rövid dalok egy olyan albumot eredményeztek, ami zenei hozzáállástól függetlenül bárki számára nyugodt szívvel ajánlható, aki igényes, gitár alapú, szomorkás zenére vágyik.

Windowpane. Najó, ez speciel nem olyan rövid szám, bár a gyakran 10-12 perces opuszokhoz képest az, viszont gyönyörű, és tipikus Damnation.

Még egy dolog történt az Opeth-tel a Deliverance-Damnation albumok környékén (ezeket egyszerre vették fel egy maratoni, embertelen körülmények közötti stúdiófelvétel során): kiegészültek egy billentyűssel. Az addigi klasszikus metál-felállás (két gitár, basszus, dob, ének) érezhetően eltolódott egy progrockos irányba, ezzel pedig úgy érzem, el is vesztette azt az élt, azt a vágós, nyers erőt, amiért korábban annyira szerethető volt. Mintha egy éles sziklát becsomagoltak volna papírral, úgy tompította el a zenét a plusz egy hangszer. Alapvetően nincs bajom a billentyűvel (egyik kedvenc zenekarom a Dream Theater), de az Opeth-be nem illik, nem való, teljesen megváltozik tőle.

(Ugorjunk vissza egy pillanatra az időben: azért nem állt teljesen távol a billentyű az Opeth-től korábban sem. Rögtön a nyitó albumukon van egy tiszta billentyűs szám (lásd alant), és később is időnként, egy-egy rövid időre kitértek egy rövid billentyűs futamra, de alapvetően mellőzött hangszer volt, és soha nem volt állandó kellék.)

Mindenesetre elkészült a következő album (Ghost Reveries), ezzel együtt az első valódi klipjük is, természetesen rövidített számból:

The Grand Conjuration. Az egész albumra jellemző lecsiszoltabb hangzás, billentyűvel kiegészítve, mellette azért tartva a kötelező Opeth-elemeket. Vannak, akiknek nagyon tetszik ez az album is, így rosszat nem akarok mondani róla, engem viszont már nem tudott hosszú távon lekötni.

Újabb nagy változás a zenekar életében: a gitáros és a dobos kilépett, helyükre új tagokat kellett felvenni. Talán ezt jelzi a következő, jelenleg utolsó albumuk címe is: Watershed, azaz vízválasztó. Irónikus módon annyira nem lett jelentős változás a Ghost Reveries után, mint ahogy a név sugallná, bár azért egy fokkal szerethetőbbre sikerült. Egy baj van vele: kicsit sokat akar markolni, de keveset fog. 7 szám, 7 alaposan eltérő stílus. Vesd össze:

Heir Apparent, kőkemény metál-opusz, talán a leginkább Opethes szám hosszú idő óta.

Burden. Billentyű, jazzes ének, ég és föld az előző számhoz képest.

Porcelain Heart. Érdekes felépítésű, váltakozó ballada, csak sajnos ezt a felépítést leszámítva kicsit ötlettelen. Bár az utolsó tiszta vokálos részbe mindig beleborzongok ("Rest your head now, don't you cry // Don't ever ask the reason why"), ehhez még mindig nagyon értenek.

Hessian Peel. Gyönyörűen rapszodikus, sokrétű dal – az "újkori" Opeth-munkásság összefoglalója, mint a Black Rose Immortal volt.

Itt tartunk jelenleg. Az Opeth A kedvenc zenekar számomra. Ők voltak, akik miatt elfogadtam a hörgős éneket, holott előtte teljesen taszított. Időről időre előveszem egyes albumait, erőt merítek belőlük, hagyom, hogy az érzelmek magukkal ragadjanak. És bár az utóbbi albumok számomra már nem rendelkeztek annyira erős érzelmi töltettel, mint a korábbiak (és valószínűnek tartom, hogy ha marad a billentyű, már nem is fognak), mindenképpen egy meghatározó és hatalmas banda, a modern kor nagybetűs Zenészei.

Köszönöm, ha elolvastátok, még nagyobb köszönet, ha vettétek a fáradságot, és végig is hallgattátok a linkelt zenéket! Tudom, hogy rengeteg hallgatnivaló, és még legalább kétszer ennyit tudtam volna linkelni. Remélem, tudtam valami újat, valami jót mutatni néhányatoknak. Kommenteket szívesen fogadok.