A PC Guruhoz pár hónapja kapott Sam & Max első évadát a kezdeti enyhe ellenszenv ellenére az évad végére egészen megkedveltem. Klasszikus kalandjáték, epizodikus formában. Rövidke bemutató következik.
A Sam & Maxről túl sokat nem kell mondani: a képregényből készült első rész a LucasArts klasszikus kalandjáték-aranykorának egyik legnagyobb neve (voltak egyáltalán akkoriban „nem nagy” nevek?), 2007-ben pedig más fejlesztő (Telltale Games) kezei alatt egy méltó folytatás született, ráadásul epizodikus formában. A Half-life 2 epizódokkal szemben itt valóban gyakran jelentek meg a rövid részek, egyenként 1-2-3 óra játékidővel. A 6 fejezet önmagában is élvezhető, ám természetesen együtt adják a teljes élményt, ahogy az évadon áthúzódó történet eléri végkifejletét.
Maga a játék egy hagyományos point & click kalandjáték, 3D-s modellek mozognak a rögzített háttér előtt. Amiben kicsit talán más a műfaj többi tagjától, az az, hogy rengeteg tárggyal kerülhetünk kapcsolatba, amik azonban nem feltétlenül kerülnek a tárgylistánkba, illetve nem feltétlenül viszik előrébb az adott történetet. Mit értek ez alatt: például a közértben lévő automatákra már az első részben is rákattinthatunk, ekkor azonban csak megjegyzésekkel illetik karaktereink, nem történik velük semmi – a későbbiek során azonban akár használni is lehet ezeket. Ezzel egész jól sikerült elérniük azt, hogy próbáljunk mindent átgondolni, mi mivel hol lehet használható, és nem csak néhány elszórt dologgal kerülhetünk kapcsolatba.
A két főszereplő Sam (a higgadt kutya, őt irányítjuk) és Max (a pszichopata nyúl, mindig követ minket) mellett több visszatérő szereplő is van az évadban, így például a boltos Bosco, aki mindig másnak próbálja kiadni magát, vagy kedvencem, az állásokat halmozó Sybil, aki az évad során többek között pszichológus, társközvetítő és kanadai királynő is lesz. Egyébként is lesz egy pár visszatérő játékelem: Boscótól például minden részben vehetünk irreális áron valami nevetségesen egyszerű holmit, sőt párszor autós üldözésben is részt vehetünk.
Fölösleges lenne ennél többet írni a játékmenetről, aki valaha is játszott kalandjátékkal, vagy akárcsak látott egyet, az teljesen otthon fogja magát érezni. Viszont egy dologra ki szeretnék még térni: a humorra. Megmondom őszintén, képek alapján és a játékot elkezdve eleinte kifejezetten erőltetettnek, blődnek tartottam a képi- és humorvilágot: agresszív nyúl, nagyfülű kutya, számomra erőltetettnek tűnő beszólások… Az első rész végén majdnem abba is hagytam, de végül csak végigvittem a második részt is, onnantól pedig megfogott a történet, megtetszettek a vissza-visszatérő elemek, és ráadásul azon kaptam magam, hogy egy-két kifejezetten kicsavart helyzeten, megoldáson jókat nevettem. Nem mondom, hogy 100%-osan az én humorom ez a játék, de mégis sikerült megnevettetnie vagy épp lenyűgöznie párszor (a virtuális valóság fináléja például fergeteges ötlet volt). Éppen ezért azoknak is ajánlom, akik kezdetben esetleg hozzám hasonlóan vonakodnának kipróbálni – ki tudja, lehet nekik is megtetszene.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése