Ez egy nem szokványos bejegyzés lesz. Nem kertelek: csúnya dolgokat fogok írni a Bioware-ről. Végignézem a pályafutását, az átalakulását. Fanboy-ok csak óvatosan kattintsanak a továbbra!
Általában törekszem a visszafogottságra, korrektségre. De tényleg. Ha nem is tetszik valami, igyekszem azt óvatosan becsomagolni, vagy még inkább csak magamban tartani. Még itt, a blogomon is, ha meg tesztet írok, akkor pláne (merthogy ilyen még nem került fel a blogra – mielőtt valaki félreértené, az itteni írásokat én nem tekintem „hivatalos” tesztnek!). De időnként van, hogy ki kell mondani, amit gondolok, le kell írni, amit rosszallok, akkor is, ha ezzel a véleményemmel kisebbségben vagyok, akkor is, ha ezzel esetleg más szemét szúrom. Most a Bioware megkapja a magáét. Troll mód aktiválva.
Bioware, a Nagy Mesélő, a Szerepjátékok Mestere, az Igényesség és Profizmus Netovábbja. Ilyen és ehhez hasonló légkör veszi ma körül ezt a céget. Ódákat zengnek arról, micsoda fantasztikus szerepjátékokat készítenek, micsoda forradalom minden alkotásuk. Nos, hadd meséljem el az én véleményemet…
(Most tekintsünk el a műfajon kívüli korai próbálkozásoktól, mint a Shattered Steel és az MDK 2, hiszen elsősorban RPG-kről ismert ez a cég.)
Baldur’s Gate 1-2: Sokan minden idők egyik legjobb szerepjátékának tartják ezt a két játékot. Komplex harcrendszer, taktikus, kihívást jelentő csapatos küzdelmek, reálisan felépített világ, tengernyi küldetés, nem lineáris játékmenet, élő, egymással és a játékossal kommunikáló társak, óriási újrajátszhatóság… Mindez a D&D előző generációjába csomagolva, aminek ugyan megvannak a maga hülyeségei (ki találta ki a pozitívból negatívba „fejlődő” védelmet, vagy az olyan elnevezést, mint a THAC0 (=To Hit Armor Class 0)? Most komolyan..?), de összességében egy kellően komplex, és legfőképpen a CRPG műfajt jól alátámasztó rendszerről van szó. A játék pedig óriási, minden értelemben.
Aztán jött a változás/lejtmenet, tetszés szerinti rész aláhúzandó (lejtmenet).
Neverwinter Nights: Elmeséljem a single player részt? Oké, ti akartátok:
1. Megérkezel a fő városrészbe, nevezzük az egyszerűség kedvéért A1-nek.
2. Felveszed a helyi küldetés(eke)t, amihez össze kell szedni 3 xy-t 3 zónából.
3. Végigjárod B1, C1, D1 városrészt, végigcsinálsz 1-1 mérsékelten érdekes küldetéssorozatot, aminek a végén meglesz a 3 xy. Mellékesen jegyzem meg, hogy minden városrész kb olyan, mintha egy egyenlő oldalú négyzetrácsos lapra rajzolták volna, de hát ez legyen a legnagyobb baj.
4. Visszamész A1-be, örültök, kis átvezető után jön A2.
5. Felveszed a helyi küldetés(eke)t, amihez össze kell szedni 3 xy-t 3 zónából.
6. Végigjárod B2, C2, D2 zónát……
Igen, jól érzékelitek a sémát, a játékidő nagy része bizony ilyen igénytelen módszerrel van összehányva. Messziről ordít róla, hogy ezt csak úgy mellékesen dobálták össze a modulszerkesztővel. Ez utóbbi mellesleg a játék legnagyobb erőssége: olyan könnyedén össze lehet vele rakni 1-1 modult, amilyet addig még nem látott a világ. Született is rengeteg kaland, közülük jópár köröket ver az alapjátékra… A gyenge, jellegtelen társakról, rém egyszerű csatákról nem is érdemes beszélni, csak említés szintjén.
Ugorjunk az időben!
Star Wars: Knights of the Old Republic: Tán az utolsó „klasszikus” RPG-jük, amiről ugyan ordít a D&D-rendszere, és már érződik, hogy az úgymond [i]történetmesélési szabadságért[/i] feláldozták a [i]játékos szabadságát[/i] (sokkal behatároltabb, lineárisabb volt, mint a Baldur’s Gate), azért az összhatás még bőven jó volt. A Star Wars-rajongó meg ugye olyan fajta, hogy még egy WC-papírért is tud lelkesedni, ha azon SW-logó van, nemhogy egy olyan játékért, ami még önmagában is élvezetes. Így persze jöttek a „világ legjobb játéka” meg „a legjobb RPG” meg hasonló túlzó szavak, jellemzően olyanok szájából, akik számára a szerepjáték egyenlő a hack&slash-sel – már ha játszottak egyáltalán valaha hasonló játékkal.
Jade Empire: A Bioware úgy érezte, kinőtte az előre kitalált világok korlátait (hehh), ideje saját univerzumot fabrikálni. Itt már érződik a fejlesztők legnagyobb erőssége: jó világokat tudnak kitalálni, ugyanis a Jade Empire háttérvilága mesésen ötvözte a lopott távol-keleti elemeket és a saját gondolatokat. A játék maga pedig nem is akart többnek látszani, mint ami: egy egyszerű szerepjáték-szerűség, ami inkább volt verekedős játék, mint RPG. Bár a műfaj vagy tetszik, vagy nem, önmagában a játéknak szinte semmi jelentős hibája nem volt. Csak éppen RPG se volt igazán… Lineáris, fájdalmasan behatárolt pályákkal, nagyon kevés mellékküldetéssel, már érezhetően a konzol-réteg számára lebutítva.
És akkor ugorjunk a jelenbe. Mass Effect. Az még hagyján, hogy szerepjáték helyett inkább csak egy interaktív mozit kaptunk. De ráadásul olyan égbekiáltó bakik voltak benne, amikből már egy is elég lenne a játék leírásához…
1. Mellékbolygók, mellékküldetések. Kapsz egy küldetést, menj el xy bolygóra, ölj meg/hozz el/ vizsgálj meg valamit. Odaérsz, leszállsz, megkapod a járművedet, a Makót. Hát ez mégis mi a lóf.. fene? Egy guruló doboz, ami helyből felugrik a levegőbe, felborítani fizikai képtelenség (nem, komolyan, próbálkoztam vele, érdekes helybenszaltókat sikerült bemutatnom). Na mindegy, elindulsz vele, mókásan (siralmasan) ugrálsz a legkisebb buckától is, olyan fizikával, aminél a megboldogult Terep2 is jobbat mutatott tizensok évvel ezelőtt. Na de ekkor jön a következő sokk: a bolygó úgy néz ki, mintha egy Painttel rajzolt textúrából dobtak volna össze egy véletlengenerált hullámos terepet. Sehol semmi látnivaló, szinte semmi növényzet vagy élet vagy bármi, amitől több lenne egy monoton pusztaságnál… Aztán ha ezen is sikerült túltenni magad, jöhet a küldetés: a semmi közepén egy épület, körülötte emberek, akiket ígyis-úgyis meg kell ölni, függetlenül a küldetés típusától. Sebaj, lőszer persze úgysincs, nyugodtan lehet puffogtatni, előbb-utóbb csak sikerül… Aztán miután leadod a küldetést, és felveszed a következőt, jön a következő sokk: a többi bolygó ugyanilyen, csak más színben, az épületek belseje szinte ugyanilyen, az egész olyan, mintha kivágás-beillesztéssel oldották volna meg, 2-3 változó módosításával… Hát ekkora igénytelenséget egy AAA kategóriás játék hogy engedhet meg magának, el nem tudom képzelni.
2. Gyűjtögetős küldetések: na ez a másik kedvencem. Szedj össze x darab ősi jegyzetet/ércet/véletlenszerűen kitalált akármit a mellékbolygókon! Igen, azokon a bolygókon, amiknek Painttel rajzolták a felszínét. Gurulgass fel-alá, amíg meg nem leled! És ha mind megvan, akkor örülj, kapsz pluszpontot! [i]Szedd össze a 15 kristályt, Sanyi teknős, hogy megmentsd a királylányt és magasabb pontszámot érj el![/i]-körülbelül ennyi értelme van az egésznek. Gyermeteg, ostoba megoldás, ráadásul mindez egy elvileg felnőttek (18+ van a borítón) számára készült játékban (jah, felnőttek számára, mert lehet benne leszbikus szex! Na örült is neki a sok éretlen emberlény.) Persze lehetne mondani, hogy nem muszáj megcsinálni ezeket – nade ha döglött egér kerül a tésztámba, akkor nem elég, ha félretolom, és a többit megeszem alóla… Ez a módszer elmegy egy platform játékban, vagy akár egy ugrálós akcióban, nade egy elvileg komoly, érett, mondanivalóval bíró szerepjátékban??
3. Szánalmas inventory és tárgyrendszer. A fegyverek és a páncélok fejlődése annyit jelent, hogy nem IV-esek, hanem V-ösök. Segítek: a IV-es gyengébb, mint az V-ös. Ja és még a színük is más! Nem, az alakjuk egyforma, csak a színük változik, azért az már sok pluszmunka lett volna. Hol vannak már a Baldur’s Gate saját névvel és történettel rendelkező tárgyai, gyönyörű kézi rajzokkal illusztrált leírásai…? Az inventory is megér egy misét: a tárgyakat automatikusan felszedjük (nem akkor, mikor odamegyünk az ellenfél hullájához, dehogy! Rögtön mikor lelőjük, automatikusan!), és azokat gyönyörűen egymás alá bepakolja egy majdnem végtelen hosszúságú listába. Nincs halmozódás, ha felszedtél 12 darab III. szintű puskát, akkor az 12 darab III. szintű puska egymás alatt. Természetesen súlyuk sincsen, hova gondoltok?
4. A fejlődésrendszer úgy ahogy van kuka. Kb. 10. szintű voltam (50-ből), mire már ki tudtam maxolni az egyik skillemet. Hát ez gáz.
Ezt a pár „apróságot” leszámítva a játék nem lenne rossz. Mármint úgy KotOR-i szintre kell gondolni, nem Baldur’s Gate-re. Nade hogy ezeket a tömény igénytelenségeket, realitást teljes mértékben nélkülöző, illúzióromboló marhaságokat hogy hagyhatták benne, hogy nem volt egy tesztelő se, aki kimondta volna: „Ne haragudjatok srácok, de ez így egyszerűen szar”? És ami még vicces, hogy a hibák közül szinte egyet se említettek meg a „főbb online és offline magazinok”. Egy-két kisebb, eldugottabb online sajtóorgánum ugyan rámutatott, hogy „oké, ez meg az tetszik, de hogy került ez a székletdarab a levesbe?”, de azokat meg nyilván letudták annyival, hogy kötözködnek, meg „attention whore”-ok - hogy egy ismert PC-s játékújságíró személyiséget idézzek. A Mass Effect nem csak hogy egy primitív, alig-RPG, de még szarvashibákat is elkövettek vele.
Itt tart most a Bioware. Nagyjából magasról letojják az eredeti rajongóikat, rég elfordultak már ők a keményvonalas RPG-k műfajától. Ők úgy gondolják, attól lesz jó RPG, minél élethűbbek a párbeszédek, minél jobb a történet és minél részletesebb a háttérvilág. Ez utóbbival valóban nincs gond, jó munkát végeztek idáig mindig, szó se róla. Nade ehhez meg inkább idő és erőforrás kell, nem tehetség!
Nade majd a Dragon Age! A Baldur’s Gate szellemi örököse! Hááát… Az eddigi videók nem győztek meg, különösen amiket utoljára adtak ki, és amikben lelkesen ecseteli egy fejlesztő, mennyire nagyszerű és sokrétű a harcrendszerük, hiszen a mágussal maradhatok harcközelben, hogy az ellenfél engem üssön, a többiek meg az ellenfelet, vagy esetleg el is mehetek, hogy ne haljak meg! Vagy éppen a tolvaj olyan nagyszerű dolgokat tud, mint például a majdnem láthatatlanná válás, amikoris az ellenfelet jól hátba is szúrhatja, vagy akár csapdát is állíthat! És akkor még itt ez az anyag, most fedeztük fel, nézzék, nézzék! Legyen a neve mondjuk spanyolviasz!
Lehet, hogy csak a marketinget cseszik el, és maga a játék még jó lesz.
Lehet, hogy csak a játék elejét mutatták meg.
Lehet, hogy a faék összetettségű akciójátékokhoz szokott konzolos réteg számára akarták bemutatni ezt a „másik világot”.
De valahogy én már elvesztettem a hitem a Bioware-ben. Ő már nem nekem fejleszt, ő már a modern, széles réteg számára készít egyszerű játékokat… Én pedig szépen elnosztalgiázok a Baldur’s Gate idejéről, amikor még egy szerepjáték kettőnél több agysejtet igényelt és sokkal inkább kalandornak éreztem magam, semmint filmnézőnek…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése