Agatha Christie nevét mindenki ismeri, írásaihoz viszont talán kevesebbnek volt szerencséje. A Halál a Níluson című könyv segítségével most röviden bemutatom az írónő stílusát.Az utóbbi időben olvasás terén kísérletező módba váltottam: olyan műfajokat és típusokat is kipróbálok, amikhez idáig nem fűlött a fogam, de legalábbis nem keltették fel az érdeklődésemet. Olvastam már emberi drámát, társadalmi rajzot, világháborús regényt, eposzt, kipróbáltam Poe-t, Hemingway-t, Asimovot, Dicket… és most Agatha Christie következett.
Nyilván nem árulok el nagy újdonságot azzal, hogy a hölgy klasszikus krimiket írt a 20. század elején-derekán, méghozzá igen sokat. Alapfelállásként gyakran zárta össze a gyanúsítottakat, hogy egy éles elméjű nyomozó logikusan számba véve a bizonyítékokat, rájöjjön a megoldásra.
Jelen esetben is ez történt: Hercule Poirot detektív egy hajóra kerül egy nagyobb társasággal, akik közül a különösen gazdag és sikeres fiatal hölgy lesz végül az áldozat. Számos ellensége, irigye akadt, így egész végig nem lehet tudni, ki tehette a gyilkosságot – majd kiderül, hogy természetesen az, akire a legkevésbé számíthattunk volna. Sajnos az én tippem sem jött be… :(
Meg kell hagyni, a történet rendkívül szövevényes. Nagyon sok mellékszál merül fel, amik egyenként kerülnek tisztázásra, de egészen a könyv végéig várni kell, amikor egy óriási, sok-sok oldalon keresztüli végjátékban végre felfedi lapjait a kis belga nyomozó. Ekkor viszont minden a helyére kerül, akár olyan apró momentumok is a könyv elejéről, amiknek akkor nem is tulajdonítottunk jelentőséget, pedig volt. Egy szó, mint száz: rendesen meg tudja tornáztatni az agyat, és ez jó dolog.
Az írónő stílusa egyébként meglehetősen furcsa: rendkívül sokat beszélteti a karaktereit. Nem túlzás azt állítani, hogy a könyv 80-90%-a dialógusra (illetve a végén monológra) épül. Emellett a cselekményt csak pár rövid sorral intézi el, minimális a helyszínleírás, minimális a karakterjellemzés, a kinézetek ecsetelése is sokszor csak épphogy oda van vetve egy-két röpke mondatban. A szóhasználat nem vészesen régimódi, nincsen annyira archaikus hangulata, mint például Lovecraft novelláinak, teljesen kényelmesen olvasható egy 21. századi egyén számára is – még ha a szereplők közép-felsőosztálybeli létük miatt időnként kicsit furcsán, mívesen fogalmaznak is, maga Poirot pedig gyakran használ francia szavakat.
Meg kell még jegyezni, hogy nagyon ügyesen ismerteti meg a szereplőit, folyamatosan, és alaposan a „szánkba rágja” őket. Így még a gyengébb névmemóriával rendelkező egyéneknek is lehetőségük van jól megismerni és megjegyezni mindenkit, mielőtt a tényleges gyilkosság megtörténne (talán pont ezért is nem aprózza el a jellemrajzot és a kinézet leírását, így könnyebb megjegyezni a pár jellegzetes vonással ábrázolt karaktereket).
Egy szó, mint száz: csavaros, lebilincselő történet, profi tálalás és az utolsó oldalig izgalmas és érdekes olvasmány volt ez az agytornáztató krimi. Azt hiszem, nem most olvastam utoljára Agatha Christie-t, és csak ajánlani tudom nektek is. :)
Meg kell hagyni, a történet rendkívül szövevényes. Nagyon sok mellékszál merül fel, amik egyenként kerülnek tisztázásra, de egészen a könyv végéig várni kell, amikor egy óriási, sok-sok oldalon keresztüli végjátékban végre felfedi lapjait a kis belga nyomozó. Ekkor viszont minden a helyére kerül, akár olyan apró momentumok is a könyv elejéről, amiknek akkor nem is tulajdonítottunk jelentőséget, pedig volt. Egy szó, mint száz: rendesen meg tudja tornáztatni az agyat, és ez jó dolog.
Az írónő stílusa egyébként meglehetősen furcsa: rendkívül sokat beszélteti a karaktereit. Nem túlzás azt állítani, hogy a könyv 80-90%-a dialógusra (illetve a végén monológra) épül. Emellett a cselekményt csak pár rövid sorral intézi el, minimális a helyszínleírás, minimális a karakterjellemzés, a kinézetek ecsetelése is sokszor csak épphogy oda van vetve egy-két röpke mondatban. A szóhasználat nem vészesen régimódi, nincsen annyira archaikus hangulata, mint például Lovecraft novelláinak, teljesen kényelmesen olvasható egy 21. századi egyén számára is – még ha a szereplők közép-felsőosztálybeli létük miatt időnként kicsit furcsán, mívesen fogalmaznak is, maga Poirot pedig gyakran használ francia szavakat.
Meg kell még jegyezni, hogy nagyon ügyesen ismerteti meg a szereplőit, folyamatosan, és alaposan a „szánkba rágja” őket. Így még a gyengébb névmemóriával rendelkező egyéneknek is lehetőségük van jól megismerni és megjegyezni mindenkit, mielőtt a tényleges gyilkosság megtörténne (talán pont ezért is nem aprózza el a jellemrajzot és a kinézet leírását, így könnyebb megjegyezni a pár jellegzetes vonással ábrázolt karaktereket).
Egy szó, mint száz: csavaros, lebilincselő történet, profi tálalás és az utolsó oldalig izgalmas és érdekes olvasmány volt ez az agytornáztató krimi. Azt hiszem, nem most olvastam utoljára Agatha Christie-t, és csak ajánlani tudom nektek is. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése