Elmesélem, én miért szeretem a Tomb Raidereket: Hatalmas, ősi romok között járunk, letűnt civilizációk nyomán. Körülöttünk egyszerre érződik az elmúlás és az örökkévalóság, ahogy a többezer éves romok megkopva bár, de még ma is állnak. Lara Croft egy rendkívüli akrobata által akár a valóságban is végrehajtható, hihető, és gyönyörűen animált mozdulatokkal, kecsesen, elegánsan, lenyűgözően mozog a környezetben, öröm ránézni, míg nekünk, játékosoknak nem rágják a szánkba az irányt, nem fordul automatikusan arra, amerre menni kell, és bizony leesik ott, ahol le lehet esni, a láthatatlan falak gagyi intézményét itt nem használják. A helyszínek hihetőek, még ha a fejtörők kicsit ki is lógnak a környezetből (hisz melyik civilizáció közlekedne ilyen módon?), mégis az összhatás elhiteti velünk, hogy itt tényleg valaha létező társadalmak által épített és használt helyszíneken járunk (vesd össze: 2008-as Prince of Persia teljesen irreális, zavaróan hihetetlen pályái). Emellett minimális akciórészekkel találkozunk, mikor néha-néha egy-egy kósza, betévedt állat támad ránk, vagy még ennél is ritkábban valamilyen mitikus lények, akikről legendák szólnak, de mégis élőben találkozhatunk velük. Épp csak annyira van jelen ez az akció, hogy egy kicsit megmozgasson, és kikapcsolódást nyújtson két kőkemény, grandiózus fejtörő között. De az időnk jelentős részében szinte teljes némaságban, a romok közelségétől emelkedett, ihletett hangulatban keressük az utat, amely tovább vezet. Számomra erről szól a Tomb Raider.
Dragon Age összegzés
Teljes mértékben végigjátszottam a Dragon Age első részét, pontosabban az Ultimate kiadást. Minden DLC-t, kieget, előtörténetet, és persze az alapjátékot is többször. Hosszú gyűjtemény jön, ha már egyébként elég régen írtam ide.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)