Alone in the Dark (1992)

A közelmúltban szerencsés módon belefutottam egy hirdetésbe: Alone in the Dark - The Trilogy, ami az eredeti, ősi részeket tartalmazza. Kis tétovázás után lecsaptam rá, majd ennek örömére végigjátszottam újra a kedvenc első részt.

Talán néhányakat meglephet, hogy a tavaly megjelent Alone in the Dark valójában már az ötödik rész volt a sorozatban: 1992 és 1994 között minden évre jutott egy újabb Alone, melyek különböző témákban mozogtak, de az alapjuk gyakorlatilag változatlan maradt. Ez az alap pedig minden Silent Hill és Resident Evil őse, azaz a fix kameraállásból, előre renderelt (illetve rajzolt) háttéren irányított 3D-s karakter, aki harcok és fejtörők sorain át próbál életben maradni: ez a klasszikus túlélő horror műfaj születése.

A legelső rész 1925-ben játszódik, mikor az eredeti trilógiában egyedüli módon két karakter (Edward Carnby magánnyomozó, a későbbi részek hőse, és Emily Hartwood, műgyűjtő) közül választva kell felgöngyölítenünk egy különös öngyilkossági esetet Dercetoban, egy ősi kastélyban. Hamarosan kiderül azonban, hogy az ügy hátterében gonosz események állnak: okkultizmus és fekete mágia szövi át az épület minden zugát. A történethez H. P. Lovecraft munkássága szolgáltatta az ihletet, a kastély múltját pedig a mindenfelé elszórt könyvekből, jegyzetekből állíthatjuk össze, melyek egyúttal sok fejtörőhöz is útmutatóul szolgálnak.

Fejtörőből pedig lesz dögivel, ezek azonban nem is kimondott feladványok, hanem gyakran az előrejutás útjában álló lények. Ezeket sokszor igen kreatív módokon állíthatjuk félre: lesz például olyan, hogy egy táncteremben szellemtáncosok állják el a megszerzendő kulcs útját, akikhez hozzáérve gyakorlatilag azonnali halálra vagyunk ítélve. A megoldás egyszerű: magnetofonra fel kell rakni egy lemezt (nem is akármilyen lemezt), amitől ők elkezdenek táncolni, így kis szerencsével már fel tudjuk venni a kulcsot. De lesz például spanyol páncélzat, füstöt okádó hamutál vagy legyőzhetetlennek tűnő kalózkapitány is. Az ellenfelekkel időnként közvetlenül harcba is fogunk szállni, ilyen azonban meglehetősen ritkán fordul elő, talán 5-6 alkalommal lesz szükségünk a fegyverünkre - ami jó is, hiszen lőszer alig áll rendelkezésre.

A látvány mai szemmel nézve természetesen megmosolyogtató, a maga idejében azonban forradalmi volt, az egyik legelső 3D-s technológiát használó program (ne feledjük, négy évvel vagyunk a Quake 1 előtt!). Szépnek akkor sem lehetett nevezni, hisz bármelyik 2D-s program főszereplője szebb látványt nyújtott, mint a háromszögekből összerakott karakter, de a három akkoris eggyel több mint a kettő. A hangokon viszont bevallom még most is időnként megborzongtam: bár természetesen technológiailag elmaradottak, mégis a kapunyitás csikorgása, a távoli szörnyvonyítás vagy az óriásféreg hangja kortól függetlenül nagyon hatásosra sikerült. Érdekesség egyébként, hogy a később kiadott CD-s változatban a naplókat és könyveket hangosan felolvasták, amin nem kicsit lepődtem meg a korábbi, kislemezes változat után.

A játékidő az akkori trendeknek megfelelően nem irgalmatlanul hosszú - legalábbis ha az ember rájön a feladványokra. Most, mikor már fejből ismerem a továbbjutás módját, kb 2-3 óra alatt végig tudtam játszani - és ebben már az is benne volt, hogy minden könyvet végighallgattam, ami meg lassabb, mint az olvasás. Mikor megjelent azonban hónapokkal később is vissza-visszatértem a játékhoz, ha elakadtam egy-egy résznél (akkor még ugyebár nem volt internet :) ).

Az Alone in the Dark egy meghatározó, műfajteremtő játék, mely a kreatív feladványoknak köszönhetően akár még ma is kellemes szórakozást nyújthat - a játékiparral komolyabban foglalkozóknak pedig illik ismerni a nevét.