Az Icewind Dale újra eszembe juttatta: alacsony szinten kezdeni csudajó! El is felejtettem már, milyen érzés szinte a semmiből felépíteni egy karaktert - mikor a Throne of Bhaalban már félisteneket meg démonhercegeket pofoztunk le, vicces visszanézni, hogy milyen volt első szinten, mikor még egy farkas is odafigyelést, összpontosított támadást igényelt, egy +1-es fegyver pedig mesés gazdagságot, vagy óriási hatalmat ígért.
Márpedig az Icewind Dale itt kezdi. Nincs az, ami a Neverwinter Nights-okban volt, hogy az első pár perc alatt szinte már meg is van a 3. szint. Nem, itt elsőről kezdünk, és megküzdünk a következő szintért.
Sőt, mielőtt eljutnánk az első ellenfélig, még felszerelést is magunknak kell venni a helyi boltból. Okos húzás, hogy alapból nincs semmink, csak egy kis pénzmagunk, amit elkölthetünk: ekkor jöttem rá, milyen irtózatosan drága egy félvért, vagy egy jobb (persze nem mágikus!) íj - a teljes vértről pedig még legmerészebb álmaimban se álmodhattam.
Miután elköltöttem kevéske pénzem, és úgy-ahogy felszereltem minden karaktert (persze nem mindre jutott a neki való páncél, az íjászom egyelőre csak láncinggel kellett, hogy beérje, a mágusnak meg semmi nem volt), ideje volt elindulni az első küldetésért. Meg is találtam hamar, mikoris az egyik lakos kétségbeesetten fordult hőseimhez: egy farkas szabadult a pajtájába, és mindent tönkretesz, ugyan segítsek már. Hát több se kellett bátor hőseinknek, nagy lendülettel, tettvágytól fűtve megrohamozták hatan szerencsétlen jószágot - hogy aztán egy jól sikerült kritikus találattal az egy ütéssel levigye a buta módon közel került varázslóm mind a 4 (!) életpontját... Ezen a szinten természetesen álmodni se lehet felélesztésről (ekkor még ugye nem volt divat ez a lebutított hülyeség, mint manapság, hogy csata után automatikusan felkel minden halott, ehh), a papi feltámasztásra meg nagyjából két éves kalandozó-segély se lenne elég, így maradt a visszatöltés, és a jóval óvatosabb megközelítés.
A jutalomról már nem is beszélve: az első +1-es védelmű gyűrűm megtalálása egy kisebbfajta lottó-nyereménnyel ért fel, de megtanultam megbecsülni a mágikus fegyvereket is. Sőt, az első pár csata után még a nemmágikus, 1-2 aranyakat érő fegyvereket is felvettem, eladni jó lesz felkiáltással.
Szóval jó dolog ismét ilyen alacsony szintű kis lúzereket irányítani, jó érzés, hogy a nyomi goblinok is tudnak kihívást biztosítani - egészen más megvilágításba kerülnek így azok az epikus kalandok, amiket a magasabb szintű karakterekkel éltünk át, sok tízezres tapasztalati pontokért, és +5/+6-os, legendás jutalmakért.
Eszembe jutott még egy hasonló, alacsony szintű élmény, ám egy másik játékból: a Temple of Elemental Evil az egyik legtaktikusabb D&D-s szerepjáték, tisztán körökre osztott rendszerrel (tehát nem ilyen átmenet, megállítós, mint az Infinity-engine-nél). Na ebben volt az, hogy egy 3. szintű csapattal összetűzésbe keveredtem egy hegyi óriással és egy óriási medvével. Na ott minden játszott: az óriás erejének és így támadóértékének csökkentése, a bárd és a pap támogató, vagy épp kábító varázslatai, a közelharcos életben tartásának fontossága, meg egy-két gyenge varázslat is - olyan szintű csapatmunka volt ott, amit talán azóta se láttam még másik (szerep)játékban. Mondani sem kell, mekkora sikerélmény volt, mikor sikerült a teljesen kimerült csapatommal legyőzni mindkét, szörnyűséges ellenfelet. Az ilyen pillanatokért (is) imádom ezt a műfajt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése