Zene: Emilie Autumn

Emilie Autumn tehetséges hegedűművész, zeneszerző, szövegíró, énekes - mindez a maga extrém excentrikus módján csinos csomagolásban. Régóta ígért második zenés bejegyzésemben most az ő munkásságát mutatom be. Ha van egy bő fél órád, amit szívesen töltenél új zenék megismerésével, akkor kattints a továbbra!

Nem biztos, hogy férfi olvasóim észreveszik az írást egy ilyen kép mellett, de azért pár szóban érdemes szólni Emilie életéről. A '79-es születésű kaliforniai származású művész négy éves kora óta játszik hegedűn. 15 éves korában egy nagynevű zeneiskolába került, ám két évvel később távozott onnan, nem tudták elfogadni rendkívüli egyéniségét - akkor még lila hajjal menni hegedülni valóban nem mindennapi ötlet volt. Később autodidakta módon tanulta tovább a hegedülést, ami mellé zeneszerzés és éneklés is társult. Saját kiadót alakított, majd összesen öt albumot jelentetett meg (ebből igazából három tekinthető "hagyományos" albumnak, van még egy remix/feldolgozásalbum és egy verses kötet mellé adott versfelolvasást és zenei aláfestést tartalmazó CD). A művésznő mániás depresszió nevű betegségben szenved, talán ez is közrejátszik abban, hogy szerzeményei egészen extrém hangulati szélsőségek között mozognak.

Emilie Autumn első albuma az Enchant nevet kapta, és ha a bipoláris skálát vennénk figyelembe, akkor ez inkább a pozitív végletet jelenti: a dalok általában véve könnyedebb hangzásúak, a hegedű többnyire tiszta szerepet kapott, és maga a művésznő is "fantasy rock" néven illeti a stílust, amit az album képvisel. A dalok ugyanakkor elég változatos stílusok között ugrálnak, és a dalszövegek sem feltétlenül illenének egy Disney-moziba.

Mielőtt belekezdenék konkrét dalok linkelésébe, hadd legyen egy kérésem: az Opeth-es bejegyzéssel ellentétben ezúttal nem a beletekerések ellen szeretnék felszólalni, hisz Emilie dalai ebből a szempontból közelebb állnak a popzenéhez, mint a svéd progmetálosok számai. Emilie életműve viszont igen széles stílusok között ugrál, így ha némelyik nem is nyeri el tetszéseteket, érdemes belenézni más számokba is, hisz hatalmas különbségek lehetnek köztük, ahogy majd ti is megláthatjátok. Nem linkelek ugyan minden dalt, de igyekszem nagyjából a teljes skálát lefedni. Érdemes a videókat is nézni közben, a szöveg szerves részét képezi a daloknak, amik nélkül (szerintem) sokkal kevésbé élvezhetőek - a videókért amúgy külön elismerés illeti a Youtube-os feltöltőt, egytől-egyig igényes munkák, ezek nélkül valószínűleg ma nem lennék Emilie Autumn-rajongó.

Az első album első dala kapásból elvarázsol, gyönyörű lágy énekkel és misztikus hangzásvilággal.

"I'm not living in an ordinary world // 'Cause I'm not your ordinary good girl" - hangzik ebben a.. nem is tudom, talán rythm'n'bass-re emlékeztető dalban. Nehezen tudnám besorolni, az viszont biztos, hogy Emilie éneke itt is fantasztikus. 

Szelíd zongorajáték, halk hegedű a háttérben, miközben a művésznő ismét csodálatosat alkot. Gyönyörűen hullámzó, lassuló-gyorsuló ének, mégis hiba nélkül veszi az akadályokat.

Ha eddig nem győztelek meg titeket arról, milyen tehetséges énekes Emilie, remélem ezzel végképp sikerül. Amit itt művel, hát hihetetlen, miközben egy jó kis bárban képzelhetjük magunkat a zenétől.

"If you feel better // Telling me I'm cruel // Saying I'm unfeeling // I don't mind" Leginkább a múlt század második felében érzem magam, valahányszor ezt a számot hallom.

Tulajdonképpen a többi számot is lehetne linkelni, de nagyvonalakban már így is sikerült lefedni az Enchantot. Bár közel sem lett rossz album, a sokszínűség igazán a következő albummal következett be. Az Opheliac a bipoláris skála abszolút sötét oldala, maró gúny, torzított elektronikus hegedű és torzított ének jellemzi. Míg az Enchanton Emilie csodaszép hangját hallhattuk, addig itt ugyanaz a nő a poklot is megjáratja velünk énekével, suttogásával, sikoltásaival - egyszerűen félelmetes, miket művel.

Kezdjük is rögtön a címadó dallal, ami nagyvonalakban össze is foglalja az egész albumot. Szépen indul, de hamar "elgurul a gyógyszer", előkerül a rikoltós ének, a gúnytól csöpögő, maróan lenéző hang, hogy aztán ugyanezen számon belül ismét angyalivá, majd misztikusan suttogóssá váljon. Érdemes odafigyelni a szövegre is, ezen a téren is sokkal sötétebb lett az egész album, hihetetlenül jól eltalált szövegek születtek - már ha fogékony az ember a gúnyra, szarkazmusra. "She speaks in third person so that she can forget that she’s me"

icbabylon.com"

"I'll tell the truth: all of my songs // Are pretty much the fucking same". Azért az Opheliac sem mentes a könnyedebb hangzású számoktól, a letisztult énektől, erre rögtön példa a második dal.

...csak hogy a következő számmal belecsapjon a lecsóba: megjelenik a brutális hangzású, torzított elektronikus hegedű, Depeche Mode-os kísérettel, mély, időnként torz rikoltásba váltó énekkel. "Are you suffering? I want your beautiful suffering I want to see your pain"

Ismét kicsit nyugodtabb vizekre evezünk: a The Art of Suicide egy tökéletes goth-himnusz, a lágyabb fajtából. Gyönyörűen hullámzó ének az öngyilkosság szépségéről, az élet hiábavalóságáról, mindezt barokkos  hangzású billentyűzet-kísérettel és természetesen az elmaradhatatlan, tiszta hangzású hegedűvel.

Néhány számot átugorva érdemes meghallgatni ezt a dalt, aminek legfőbb érdekessége, hogy a felétől kb ugyanazt a három szót ismételgeti, perceken át, mégis sikerül a hangjával ugrálgatva, játszadozva eladnia a számot.

Ismét egy Enchant-ra is passzoló dal, ismét csodás énekkel, ismét gunyoros szöveggel. "She looks up to the mirrored glass // She sees a handsome horse and rider pass // She says "that's man gonna be my death // 'Cause he is all I ever wanted in my life"

 A másik goth-himnusz, ezúttal azonban sokkal mélyebb, fájósabb énekkel. Muszáj innen is idéznem: "If I am Lolita then you are a criminal // And you should be killed By an army of little girls // The law won't arrest you The world won't detest you // You never did anything Any man wouldn't do" 

Az egyik legnagyobb kedvencem, a maró gúny totális megtestesülése, zeneileg és főleg szövegileg, szinte már én érzem kényelmetlenül magam a szövegtől. "I'm wishing you the best of luck - and by the way, your poetry sucks"

Már csak három szám van erről az albumról, de muszáj berakni őket, egyszerűen kihagyhatatlanok. Tudtommal mindhárom csak a lemez Deluxe változaton érhető el, de mindhárom a kedvenceim között van.

A 306 egy hihetetlen sötét érzetű dal, hátborzongató hangzással és ehhez passzoló, suttogásba hajló énekkel, ismét az öngyilkosságról (is) szóló, sejtelmes, morbid dalszöveggel... "Like the story I heard // A lifetime ago // Where a girl (and this is funny)  Took her life // And what she didn't know // Is how long it takes for the water to rise // And the breath to stop fighting // And the cold to close her eyes"

A gúnynak ezúttal a burkoltabb formája kerül terítékre: ironikus/szatirikus hálaadás a szépségért, mennyi fantasztikus előnnyel jár Emilie számára. Itt is a szöveg az elsődleges, tessék olvasni közben! "I'm truly privilaged to look this good without clothes on // Which only means that when I sing you're jerking off"

Végül a házasság is megkapja a magáét, egy éteri hangzású, barokk (?) dalban, mely társítva a zseniálisan morbid szöveggel, hát fergeteges. Olvasni, nézni, hallgatni! "Marry me, he said, god, he's ugly, but fortune is ours // Running in the gardens enjoying men, women, and flowers // Then I break a glass and I slit my own innermost thigh // So that I can pretend that I'm menstru...well, unavailable"

 Ezzel végére is értünk a "hagyományos" daloknak. Van azonban Emilie Autumnnak még egy teljes albuma, amit legalább röviden meg kell említeni. A Laced/Unlaced albumon hegedűművész énje bontakozik ki teljes pompájában, méghozzá rögtön két CD-n. A rendkívül ötletes felépítés szerint a "Laced" (azaz kb "fűzős", tudjátok, klasszikus női ruhaöltözet, ami embertelen módon össze tudta szorítani a hölgyek derekát, hogy vékonyabbnak tűnjenek) részben hagyományos hegedűn ad elő klasszikus szerzeményeket és saját (!) műveket, míg az Unlaced oldalon torzított elektronikus hegedűn játszik gyökeresen eltérő hangzású (és számomra elég nehezen emészthető) dalokat. (lásd borító itt balra).

Egy-egy példa:

Emilie Autumn a szó legtipikusabb értelmében véve művész: tehetséges, forróvérű, önfejű, a zenéért létező nő, aki nem hajlott meg a tömegízlésnek, hanem mindig is saját útját járja, egyéniségét keresi. Rendkívül színpadias fellépései, saját maga által varrt ruházata és zenéje egyaránt különcről árulkodnak, aki (mint a legtöbb különc) könnyen osztja meg közönségét: lehet nagyon utálni vagy nagyon szeretni. A bejegyzésből talán nem nehéz kitalálni, hogy én melyik táborba tartozom. :)

Köszönöm, hogy végignéztétek a régóta halasztgatott bejegyzést!